Újság >> Történetek / Sorozatok

Valaki vigyen el
Megosztás: f i

Valaki vigyen el

A különböző alakú hópelyhek szaporán hullottak a felgyülemlett felhőkből, hogy földre érkezésükkor készségesen foglalják el helyüket a napok alatt megvastagodott hótakaróban. Kicsit olyanok, mint egy nagycsalád, akik hosszú idő után hazaérve, próbálják a legtöbb időt együtt tölteni az elkövetkezendő napsütésig. Kár, hogy csak rövid ideig élvezhetik egymás társaságát, aztán elolvadnak.
Vajon az én szívemet is képes lesz kiolvasztani a napsütés? Ha megszűnik a fagyos szellő, ugye én sem fogok vacogni?
Hiába áltatom magam, tudom, hogy számomra már sosem fog olyan gyönyörűen ragyogni a Nap, mint a többi embernek. A világomra sötétség borult, melyen még a hótakaró vakító fehérsége se képes áttörni. Túl erősek a fájdalom falai, melyet az elvesztéseddel járó kegyetlen érzés épített fel.
Dudaszó – a hang, ami kizökkentett gondolataimból. Lélekjelenlétem azonnal visszatért, s mintha néhány pillanattal azelőtt még nem az önsajnálatba temetkezve bambultam volna, automatizálódott léptekkel indultam át a zebrán, egyenesen a tizenhármas háztömb felé.
Talán el kéne költöznöm, hogy ne emlékeztessen annyi minden rád. Akkor nem jutnál eszembe az egész alakos tükör láttán, a fürdőbe lépve nem a Te samponodnak illata csapná meg az orrom, az ágyban feküdve nem rád gondolnék a párnát szaglászva. A ruháid, a tisztálkodási szereid, még azt a szemceruzát is ki kellene dobnom, amit olyan sokszor használtál, s amit tőlem kaptál. Ha így tennék, biztosan elfelednélek.
Eddig árván magam mellett lógatott karjaimat a zsebembe mélyesztettem, hogy megkeressem a kulcscsomóm. Az ezüstös tárgyak sokasága kabátom zsebében pihent, néhány zsebkendő és egy aprócska fénykép mellett, amit folyton magammal hurcoltam. Tisztában voltam vele, hogy ez nem helyes, mégis mindig nálam volt, s amikor csak lehetőségem volt rá, pókerarccal nézegettem.
- Jun! – szólt utánam egy finom női hang.
- Jó napot, Hagiwara néni! Hogy tetszik lenni? – kérdeztem arcomon gyér mosollyal.
- Remekül! – léptünk be liftbe. – Mondd csak! Minden rendben?
- Persze. Miért kérdezi? – nyomtam meg a második emeletet jelző gombot, majd érdeklődve fordultam a kíváncsian méregető hölgy felé.
- Mostanában ritkábban látlak, mind eddig. Tudom, hogy mennyire fájt Őt elveszítened, de a saját érdekedben jobb, ha túllépsz rajta – simított végig gyengéden felkaromon.
- Már egy éve annak a szerencsétlen balesetnek. Rég elfelejtettem az egészet… - vontam vállat nemtörődömséggel, pedig belül kezdtem az eddiginél is jobban összeroppanni.
- Akkor miért tartod számon Shuji halálának évfordulóját?
A név hallatára nagyot dobbant a szívem, de most nem az izgalommal vegyített boldogság hatására, mint a gimnáziumban töltött éveim alatt. Ezúttal kegyetlenül pumpálta a vért testem minden apró zugába, fájdalommal és keserűséggel megtöltve az ereimben csordogáló vörös folyadékot.
- Nem tudok elfelejteni valakit, akit szerettem, hiába halt meg. Azt hiszem, legalább annyit megérdemel, hogy örökké megőrizzem a szívemben – motyogtam, majd sietősen kinyitottam a kabin ajtaját, udvariasan tartva a néninek.
- Ne tedd ezt magaddal! Te is jól tudod, hogy sosem fog visszajönni – nyitotta ki lakása ajtaját Hagiwara asszony, így lezártnak tekintettem a témát.
Lassú léptekkel haladtam végig a folyosón, minden elhagyott méter után egyre jobban magamba roskadva. Ha átlépem a küszöböt, ismét elárasztanak majd azok a könyörtelen érzések, ismét Te leszel az első, aki eszembe jut. Érezni fogom parfümöd édeskés illatát, samponodnak kellemes aromáját, a jelenléted az egész lakásban, mert akarom. Kegyetlen, mégis kell, hogy elárasszon az édes fájdalom.
Torkomból sóhaj szakadt fel, ahogy erőtlenül lerogytam a kanapéra. Hátamat a támlának döntöttem, s fejemet hátravetve a plafont kezdtem fürkészni. Nem volt rajta semmi érdekes, csak a lámpa fénye által rávetődött árnyékok játszottak a piszkosfehér felületen. Erőtlennek és elveszettnek éreztem magamat mióta kiléptél az életemből, a tudat pedig felemésztett, hogy semmit se tehettem a maradásod érdekében.
Úgy, ahogy te sem. Egy röpke pillanat volt az egész, egyik másodpercről a másikra történt minden. Még mindig dereng csilingelő hangod, ahogy mosolyogva az újévi terveinket beszéltük meg. Egymás mellett sétáltunk, olyan szorosan, hogy az ujjaink épphogy csak összeérjenek, ezáltal megmenekülve a megvető pillantásokról. Aztán minden olyan gyorsan következett. Messziről egy autó motorjának zúgását hallottam, majd tudatomba egy részeg férfi káromkodásainak foszlányai szöktek be. A következő pillanatban már engem öleltél és testeddel próbáltál védeni az erős ütéstől, ami téged talált el helyettem. Mindez néhány másodperc alatt, mert egy pillanat rengeteg idő.
Miközben az események újból lepörögtek szemeim előtt, remegni kezdtem. Gyomrom görcsbe rándult, végtagjaimból kiveszett a vér és bármilyen meleg is volt a fűtött szobában, ujjaim olyan fagyosak lettek, mintha most érkeztem volna kintről. Fáztam, de ezernyi takaróval sem tudtam volna segíteni a helyzetemen.
Miért akartál annyira megvédeni? Miért nem én haltam meg helyetted? Ha már elmentél, miért nem vittél magaddal?
Könnyekkel a szememben pattantam fel az ülőbútorról, hogy a konyhában magamba tuszkoljak néhány darab nyugtatót. A fiókokat egymás után húztam ki, míg a szekrények ajtaját kétségbeesve tártam szélesre, a fehér pirulák után kutatva. Nem tudtam tovább elviselni a kínt, amit a magány társasága nyújtott nekem. Nem akartam emlékezni sem, az eltelt év alatt először gondoltam rá, hogy ki akarlak törölni.
- Miért nincsenek sehol?! – csaptam be zihálva az utolsó szekrény ajtaját.
Ujjaimmal sötétvörös tincseim közé szántottam, majd lerogytam a földre és szemezni kezdtem a padlóval. Karjaimmal átöleltem a térdeimet és rájuk hajtottam a fejemet, próbálva leküzdeni az egyre intenzívebb remegést. Nem szeretem az érzést, ami a rohamokkal együtt jár.
Idegtépően lassan cikáztak végig arcomon az első könnycseppek, melyeket már tizenkét hónapja visszatartottam. Mellkasom egyre gyorsabban emelkedett, s a levegőt is szaporábban vettem, ahogy zokogni kezdtem; ajkamba harapva, üveges tekintettel magam elé meredve.
Teljes fényben, nyitott szemekkel is a Te arcod rajzolódott ki előttem. Tisztán láttam száznyolcvanöt centis alakod, arcodat keretező hollófekete hajadat, porcelánszerű bőrödet, mélybarna őzike szemeidet. Éreztem, ahogy mindig meleg tenyereddel nyugtatóan végigsimítasz arcomon, mégsem tudtam lecsillapodni. Hogy is tudnék? Hiszen nem vagy itt mellettem.
Az asztalon pihenő vajazó késen megcsillant a lámpa fénye, arra csábítva, hogy felemelkedve a hűvös padlóról, érte nyúljak. Nyelét ujjaim közé fogtam, görcsösen szorítva a műanyagból készült részt. Ha most megteszem, talán elmúlik a fájdalom. Akkor nem kell többé elviselnem a magányt, sem pedig a hiányod.
Elszántan szaladtam végig a nappalin, hogy az előtérbe érve ismét belebújjak a kabátomba, melyet megérkezésemkor trehányan a földre hajítottam. Sálamat nyakam köré tekertem, majd a kést egyik zsebembe süllyesztve kiléptem a lakásból. Az ajtót nem zártam be, hiszen értelmetlennek tűnt, hamarosan úgyis vége mindennek.
Kiérve az utcára nedves arcomat megcsapta a jéghideg szellő, ezzel lépteim gyorsítására ösztönözve. Minél előbb a parkban szerettem volna tudni magamat, az egyetlen helyen, ahol a hideg miatt senki sem fog megzavarni. Ráadásul a gimnáziumi éveink alatt törzshelyünkké vált. Mindig odajártunk, ha kettesben akartunk lenni. Beszélgettünk, ökörködtünk, mindent, amit két legjobb barát csinál. Aztán a szoros barátság még erősebbé vált, mígnem azt vettük észre, hogy egymásba szerettünk. Ártatlan, természetesnek vett kapcsolat volt, amiről azt hittük, hogy örökké fog tartani. De aztán meghaltál és a kellemes időtöltés abbamaradt.
Erősen zihálva álltam meg és rogytam le a földre, hogy minél előbb csillapodjon szapora szívverésem és lélegzetvételem. Kabátomat kigomboltam, s miután előhalásztam a kést zsebéből, olyan messzire hajítottam, amennyire csak tudtam. Testemet azonnal átjárta a borzongás, ahogy ingem alá befújt a hűvös szellő, azonban nem érdekelt. Szemeim előtt egyetlen egy dolog lebegett: ha megteszem azt, amire készülök, ismét együtt lehetek Shujival.
Remegve emeltem fel a kezemet szemmagasságba, kétségbeesetten meredve az ujjaim közt pihenő éles tárgyra. Szemeimben újra felgyűltek a könnyek, melyek maróan folytak végig kipirult orcáimon, ezúttal a félelemtől. Meg akartam tenni, mégis hezitáltam, elvégre biztosan fájni fog.
Nem, nem számít! Az egyetlen, ami fontos, hogy végre elvigyen innen valaki!
Erőtlenül támaszkodtam meg térdeimen, hogy feltápászkodjak a havas földről. Nadrágon tiszta víz lett a testem melegétől megolvadt hótól, de már nem tudtam felfogni az átfagyással járó kellemetlen érzést. Szemhéjaimat lassan behunytam, karjaimat széttártam, fejemet pedig az ég felé emeltem és hagytam, hogy testemet átjárja az elszántság. Hallgattam a szél süvítését, a messziről érkező autók zúgását, a baglyok huhogását. Olyan kellemes volt minden, hogy az egész lényem megnyugodott.
A kést mindkét tenyeremmel megmarkoltam és magam felé fordítottam. Először lassan, aztán egyre gyorsabban közelítettem mellkasom felé, mígnem megéreztem magamban az idegentestet. Sokkal jobban fájt, mint mikor nekünk jött az autó. Éreztem, ahogy a vérem végig folyik karomon egészen a könyökömig, ahonnan a földre csöpög; megállíthatatlanul, vörösre festve a hófehér talajt.
Élettelenül rogytam ismét a hóba, ezúttal hanyatt elfeküdve. Levegővételeim szaggatottak lettek, a szívem egyre gyengébben pumpálta a vért, mely megmaradt a testemben. Laposakat pislogva, az Ő arcát magam elé képzelve vártam, hogy végleg kiszálljon belőlem minden erő.
Shuji, hamarosan újra találkozunk! Csak várj még egy kicsit, nemsokára ott vagyok, ígérem!

( 18 megtekintés )

Szólj hozzá:

BlingBling 17 2017. 06. 14. 0:09  
Köszönöm szépen : ) Igazából ez még az AMP előtt íródott, 2014 szeptember környékén, elég régi darab, de gondoltam, megosztom itt is ^^ Örülök, hogy elnyerte a tetszésed ^^

Mazekeen 2017. 06. 13. 13:59  
Gyönyörű volt! *----* Esküszöm ilyen szépet még nem olvastam korábban. Fantasztikus a szóhasználatod, érzelmileg teljesen átadod azt a szituációt, amit az a szegény fiú érzett akkor, szinte már úgy éreztem, hogy az én mellkasomban van az a kés. :/
Kicsit elszomorító, hogy tudsz ilyen lehangoló, érzelmekkel teli novellát is írni, hisz én már megszoktam a CN-en a AMP stílusát, és csodálattal követem azóta is a sztorit, de ezt te is tudod.
Mellesleg ~Goodbye~ vagyok. xddd


 
  Paw.hu  · Copyright © 2007-2017 · Minden jog fenntartva. · Használati feltételek & Jogi és adatvédelmi nyilatkozat